február 14, New York-Budapest repülőút, hajnal 4, valahol a felhők felett
-Kérjük utasainkat, kapcsolják be biztonsági övüket, és figyeljenek annak az életnek a pillanataira, mely maga is csak egy pillanat – hallatszik a pilóta hangja a fejem fölötti hangszóróból.
Mellettem egy középkorú középszerűség ül, akinek nincsenek ellenségei, csak barátai, de azok mind utálják. Tipikus amerikai arc, akit elég egyszer látnunk, hogy azonnal elfelejtsük.
Egyedül. Ő is. A mélykék szemében látom magányom összes bánatát összegyűlve, mely egy kilenc órás repülőút az égben.
Gábort szeptember elején láttam utoljára. Az indulás előtti estén elmentünk vacsorázni, másnap pedig már úton voltam az egyetemi külföldi félévemre New York-ba. Rossz helyen és rossz időben ismerkedtünk meg.
Nem akartunk összejönni, mert tudtuk augusztus eleji találkozásunkkor, hogy én pár hét múlva öt hónapra világgá megyek. Ő tudta, ha madarat akar szeretni, égbolt kell, hogy legyen, nem kalitka.
Abban maradtunk, ha még a februári hazatérésemkor is érdekeljük egymást, akkor adunk egy esélyt a „mi” lehetőségének.
Már csak pár óra és kiderül. Az utolsó üzenetem az volt neki:
„Mélyen Tisztelt Uram!
Három nap múlva, február 14-én fogok megérkezni. Amennyiben ön még mindig érdeklődést mutat irántam és szeretné megragadni a dátum és a helyzet giccsességét egy párkapcsolat kezdetére, kérem, fáradjon ki a Liszt Ferenc Repülőtér 2A termináljára a jeles napon elém.”
Mások becézgetik egymást, mi tiszteltezünk.
Az esküvőnk után úgy fogok neki smseket írni, hogy „Tisztelt Férjem!” Most kapok észbe, hogy együtt sem vagyunk még hivatalosan, én meg ilyeneket fantáziálok.
Mi lesz, ha nem jön ki a reptérre, lehet, hogy már rég elfelejtett, minden nap másik tindereskislánnyal volt együtt. Fél perc alatt összeszed egyet.
Kavarognak bennem az érzések, emlékek, gondolatok. Egyik legnagyobb álmom volt felmenni az Empire State Building tetejére. Amikor ott voltam és meghallgattam Frank Sinatra New York, New York-ját úgy éreztem, ezért érdemes volt élni, de egyetlen dolog szíven mart.
Milyen jó lett volna a legszebb pillanatot együtt átélni, ha megcsókolhattam volna. Lehet, egyszer még eljutunk kettesben is, ha ott lesz most a reptéren.
A pilóta hangja újra szól. Nemsokára megérkezünk.
Leszállás után alig birok állni a lábamon úgy félek. Jobban, mint tizennégy éves koromban az első csókom előtt. Várom a bőröndöm.
Őszintén megfordul a fejemben, hogy hagyom a táskát a fenébe, úgy is csak elnyűtt cuccok vannak benne. Kirohanok, csak, hogy egy perccel előbb láthassam, ott van-e.
Egy örökkévalóság után megjelenik a reptéri dolgozók kíméletlen dobálásától megviselt koffer. Már suhanok is, pont olyan kecsesen, mint ahogy egy hatalmas hátizsákkal és egy húsz kilós bőrönddel kecsesen és elegánsan lehetséges. Magyarul, mint egy elhasználódott felmosórongy.
Kilépek az automata ajtón. Filmbe illő jelenet. Mindjárt kiderül, hogy a másik főszereplő méltóztatott-e megjelenni a forgatáson.
Nem látom sehol. Már kezdek összetörni. Egész végig az éltetett, hogy ha hazaérek, talán újra érezhetem azt a csókot, ami még a narancsos csokitól is finomabb. Pedig attól nem sok finomabb dolog létezik a világon.
Rezgő kézzel, kékülő ajkakkal, lázas forróságban, mégis hidegrázva bekapcsolom a mobilomat. Aktiválom a magyar telefonszámomat. Az amerikait kiveszem, ketté töröm és úgy szorítom az öklömbe, hogy belevágjon a tenyerembe.
Teljesen megsemmisülve érzem magam. Nem ilyen hangulattal szoktak hazatérni az emberek külföldi félév után rég nem látott otthonukba. Szívösszetörés pont Valentin-napon. Ilyen is csak velem történhet.
Mindez a gondolatáradat pár másodperc alatt játszódik le a fejemben, mikor a telefonom pittyegése szakítja meg az önsors rontó agyjárásomat. Üzenet tőle. Nem merem megnyitni. Ahogy bámulom a telefonom képernyőjét valaki megszólít.
-Na, mizu világjáró, megérkeztél?
Ő az.
Az sms szövege ez volt: „Ne haragudj, kések pár percet. Dugóban állok. Rohanok ahogy tudok.”
-Üdvözlöm mélyen a tiszteltet!-fordulok oda a világ legszélesebb mosolyával.
Újra érzem a narancsos csokoládé ízét.
Képek forrása: Pinterest