december 18.
Négy hónap telt el az első randink óta. Éppen most sietek el a Lánchídon a cica mellett, ami a törzstalálkozóhelyünkké vált.
Imádom így hívni az oroszlánt, olyan bennfentes.
Csak mi tudjuk, hogy ha életre kelne, akkor hatalmas, elegáns, fényes szőrű, büszke éjfekete mesebeli állat lenne.
Olyan, aki nyugodt méltóságteljessége mögött megengedi magának a játékos kiscica pillanatokat is.
Most is hozzá igyekszem. Ezúttal a várba megyünk egy esti, csillagnézős sétára. Eddig minden találkozónk után nála aludtam. Ő a hálószobában. Én pedig a nappali száműzetésében.
december 19.
Ma reggel a hálóban ébredtem. Egymásba gabalyodva, összebújva. Pont úgy, ahogy elaludtunk. Egy pillanatra sem engedtük el a másikat. Még álmomban is érezni akartam az érintését, a bőre illatát.
Egy arcra puszival ébresztettem.
-Még álmosan és kócosan is gyönyörű vagy- mondta.
-Miért csak most engedtél be a hálószobádba, miért nem az első találkozó után, mint az összes többit előttem? – jött tőlem a számonkérés a mainstream “köszönöm” bókválasz helyett.
-Azért, hogy ne legyél olyan, mint az összes többi.
Fél órával később mossa a fogát a fürdőszobában. Nekitámaszkodom az ajtófélfának és úgy lesem. Minden mozdulata kimért és precíz, mint akiben születésétől ott az elegancia.
Intellegancia. Borotválkozik.
Amikor végez, odajön az ajtóba és szembe áll velem, nekitámaszkodva a másik félfának. Farkasszemet nézünk percekig.
Amikor nem bírom tovább sem a pislogás nélküliséget, sem a pillanat szavakba öntésének vágyát, ennyit mondok:
-Ugye tudod, hogy úgy vagy tökéletes, ahogy vagy? Én pont így imádlak.
–Én is szeretlek– jön a nem várt válasz.
Ő mondta ki először.
Sírva fakadok. Hatalmas szemrehányás következik.
Minek mond ilyet, ha úgysem gondolja komolyan, és biztos, hogy nem gondolja úgy. Harminc éves létére soha nem volt még normális kapcsolata. Ez az ember nem is tud szeretni. Miért pont én lennék az, akivel menne neki?
Pár perc alatt sértve elviharzom. Biztos mindenkivel ezt játsza.
Pár hónap hülyítés, aztán mikor megkapta amit akart és elérte hogy a másikat teljesen az ujja köré csavarja, kimondja azt a bizonyos kilenc betűs szót, utolsó döfés gyanánt az áldozatba.
Rohanok ki a világból. Potyognak a könnyeim, alig várom, hogy elég távol legyek tőle és soha többet ne kelljen azt a gyönyörű kilátást látnom az erkélyéről, ne kelljen azon morfondíroznom, hogy mégis milyen férfi az, aki lazacot készít reggelire és öt randit vár egy csókra és négy hónapot arra, hogy beengedje a nőt a hálószobájába.
Két megállónyi hidegben loholás után berontok az első cukrászdába és megeszek két hatalmas szelet komáromi kisleányt. Mennyire hülye név ez egy tortának.
De legalább nagyon finom.
Ahogy a hó zuhog most kinn úgy zuhan bennem is össze minden remény arra, hogy egyszer majd valakit igazán szerethetek és ő igazán vissza fog szeretni engem.
augusztus 18.
Három év telt el az első randink óta. A Lánchídon vagyunk az esküvői fotózásunkon, a leggyönyörűbb ruhában, amit valaha el tudtam volna képzelni magamon. Talán még attól is gyönyörűbb, mint ahogy el tudtam képzelni.
Éppen ugyanúgy nézünk egymás szemébe, mint azon az ominózus fürdőszobai reggelen. A hecc kedvéért pár percig mosollyal fűszerezve farkasszemet is játszunk, majd ugyanolyan határozottan és mély hangon, mint először, azt mondja:
szeretlek.
Képek: Pineterest, SweetHome